Árvai-Illés Emese énekes és Tarr Zsófia billentyűs 2008-ban alakította meg a Black Nail Cabaret duót. A leginkább talán synth noirként jellemezhető, kissé operai, képzőművészeti igényességű, elektronikus-sötét szintipopduó első lemeze, az Emerald City 2012-ben jelent meg. A lemezzel megjárták Dániát és Németországot is, itthon pedig játszottak a svéd Covenant és a német De/Vision előtt. Idén májusban pedig megérkezett a folytatás is, a Harry Me, Marry Me, Bury Me, Bite Me - a lemez központi témáiról, a horrorszínházas háttérről és a londoni színtérről kérdeztük a két tagot. A Black Nail Cabaret legközelebb május huszonötödikén lép fel az A38 Hajón, az Agent Side Grinder előzenekaraként.
Mindketten tagjai voltatok az Art Macabre nevű horrorszínházi társulatnak. Mennyire hatott ez a színpadi produkciótokra?
Emese: Eleinte eléggé. Mondhatjuk hogy abból fejlõdött ki a színpadi megjelenés. Erõsebb hangsúlyt fektettünk a performanszra, mint a puszta zenére, jóval színpadiasabb volt az egész. Ezt szépen lassan elhagytuk menet közben, illetve jóval kevesebb lett, valószínûleg azért mert zeneileg magabiztosabbak, céltudatosabbak lettünk. Az exhibicionizmus azért még ott van a színpadon, a ruhákban vagy a vetítésben, de külön performerek már nincsenek.
Leginkább synth noir duóként definiáljátok magatokat. Mit jelent ez a stílus számotokra?
Emese: Sötét, lüktetõ elektronikus zenét játszunk. Nem vagyunk vegytiszta darkwave, de nem vagyunk pop sem. Valahol a kettõ között evezünk, ami nem könnyü, mert vagy mind a két part befogad, és akkor szerencséd van, vagy nem kellesz egyiknek sem. A mainstreamnek túl gót vagy, az ortodox undergroundnak túl pop.
Visszagondolva a három évvel ezelőtti Emerald Cityre, mi a véleményetek róla? Milyen irányban indultatok el ahhoz képest a Harry Me Marry Me Bury Me Bite Men?
Zsófi: Egyszerűbb a mostanihoz képest. Más történetek inpsirálták, máshogy nyúltunk a hangszerekhez. Azóta sokat fejlődtünk és komplexebb hangzásokat keresünk. Ezt hozza a Harry me helyenként egy adag férfias karakterrel, ami Árvai Kriszitánnak köszönhető, aki írt pár számot nekünk erre az albumra. Összeségében jobban karcol, mint az első album.
Az új album címét John Ajvide Lindqvist Let The Right One In című könyve inspirálta. Hogyan, milyen formában hatott rátok és a lemezre?
Emese: A film nekem elõbb jött, mint a könyv, az adta az ötletet az elsõ lemezen szerepelõ Let Me Inhez. A regény egyértelmûen töményebb, sötétebb, magába szippantott rendesen. Az egyik karakter egy nyilvános vécében ücsörög, a neki felhajtott gyermekprostira vár, és közben a vécé falára felvésett graffitiket olvasgatja. Az egész jelenet baromi nyomasztó, és közben ott figyel ez a megfejthetetlen eredetû, zavaros sor a falon. Az mellett, hogy teljesen jól összefogja a dalokat, az önmagunkkal illetve másokkal való veszõdést, elképzeltem, hogy egy albumcímet valaki felvésett alkoholmámorban, szeretetbõl vagy gyûlöletbõl, a buli egyik pillanatában. Tökéletes.
Mik a Harry Me Marry Me Bury Me Bite Me központi témái, a szövegek tekintetében?
Emese: Általában akkor írunk dalt, ha valami nem oké. Ha kifordultunk önmagunkból és keressük a visszautat, ha meg akarunk örökíteni egy õrült pillanatot amibõl levontuk a konklúziót, ha valaki oda rúgott, ahol a legjobban fáj.
A német Basic Unit Productions/Negative Gain Productions gondozásában jelent meg az új lemez is, velük hogy jött a közreműködés? Hogy találtátok meg egymást?
Emese: Az Architecttel léptem fel Bradfordban, ahol Daniel Myer Haujobb-beli zenésztársa, Dejan Samardzic is ott volt. A koncert után beszélgettünk zenérõl, és számára akkor derült ki, hogy nincs kiadónk. Másnap jelentkezett, hogy küldjek pár dalt. Nagyon tetszett neki amit hallott, és megállapodtunk. A Negative Gaint õk hozták a képbe, kvázi társkiadóként mûködnek.
Leginkább online zajlik nálatok az ötletelés és a dalírás, megkönnyíti vagy épp megnehezíti a dolgot, hogy nem vagytok együtt ilyenkor?
Emese: Biztos vagyok benne, hogy sokkal több közös dalunk születne a Zsófival, ha hetente összejárnánk személyesen. Én elég gyors vagyok, ha van valami fejben azonnal kiírom, és amennyire csak tudom be is fejezem. Krisztián is ilyen (Árvai Krisztián, producer). Ráadásul makacs is vagyok. De egyelõre megoldjuk oda-vissza küldözgetéssel, aztán biztos vagyok benne, hogy nem fogunk mi mindig más városban/országban élni. Ez most egy ilyen periódus.
Zsófi: nincs meg az a spontaneitás, ami egy közös próbatermi zenélés alkalmával megtörténik. Pedig ezekből a spontán dolgokból igazán jó ötletek tudnak kinőni. Ez nagyon hiányzik.
Milyennek látjátok a londoni színteret, mondjuk a budapestivel összehasonlítva?
Emese: Most ébredezünk, hogy itt is kellene kezdeni magunkkal valamit, amíg itt vagyunk. Most úgy néz ki lesz is egy-két koncertünk, Londonban és más angliai városban is, de nagyon nehéz talaj ez az elektronikus zenének. Angol, kapcsolatokkal rendelkezõ bandáktól is ezt hallom sajnos, nekünk aztán meg pláne. Érdekes, hogy az egész szintipop dolog itt fészkelt a 80-as években, és most alig van aki emlékszik rá, mindenki gitárzúzást akar hallani, ha már koncert.