Heti lemezajánlónkban van nyári sláger-house felé kalandozó posztdubstep (Ikonika), sludge-punkos pszichedelika-őrület (Dethscalator), egy dögös klubhimnuszokat felvonultató EP (Friend Within) és újragondolt nagyvárosi drum and bass (Spectrasoul). Kritikák a hajtás után.
Ikonika: Aerotropolis (Hyperdub, 2013)
Az Ikonika művésznéven alkotó Sara Abdel-Hamid 2008-tól jelentette meg kislemezeit, majd 2010-ben első nagylemezét a dubstep és az abból kinövő zenék emblematikus kiadójánál, a Hyperdubnál. Ikonika trackjeiben a súlyos basszusok és a 2stepből örökölt, továbbgondolt ritmusképletek mellett már ott volt a dubstep elhülyülésével szemben felerősödő szinti-orientáció. Ikonika zenéje amellett, hogy csomó apró részlete miatt sokadikra is érdekes tudott maradni, a pulzáló chiptune-os dallamokkal, és a régies szintitémáival azonnal tudott hatni.
Az izgalmas elektronikus zenék fősodrához hasonlóan a tavalyi, kétéves szünet után megjelenő I Make Lists-en Ikonika is eltolódott a garázsos, house-osabb, régies szintiket használó témák felé. Az ismét a Hyperdubnál megjelenő Aerotropolis még távolabbra merészkedik a gyökerektől. A videójátékok világát idéző néhánybites szintik már sokkal egyenesebben, egy dallamra kihegyezve vannak használva (Eternal Mode), a GTA Vice City inspirálta Mr. Cake, lötyögős funkyja pedig simán megszólhatna magában a játékban is. Érdekes amúgy, hogy tavaly egy másik angol nemzetiségű, de keletről származó producer-lány, Fatima Al-Qadiri készített egy videójáték-hommage-t (Desert Strike). Nem tudom, bizonyára izgibb téma ezt lányoktól hallani, a fiúk már úgyis elmondták sokszor. Az Aetropolis legjobb trackjei azonban slágeresebb darabok, a Disclosure-féle Beach Mode vokális garage house-a vagy a 2-stepes felpörgéseket és megakasztásokat szellemesen variálgató Manchego lesznek. Főleg előbbi tekinthető a lemez kulcsdalának. Egyszerre megy szembe a Hyperdub underground/útkereső-esztétikájával és követi a trendeket, ugyanakkor – Ikonika eddigi pályafutásán belül is – az egyetlen vokális trackként egyszerre ennek fricskája is. A lemez az utolsó harmadára végül visszakanyarodik a basszuszenék, a dubos hangzások és a már nem is annyira fura prüntyögések felé. Ezzel azonban mégsem lesz sötétebb tónusú az Aerotropolis, hanem megmarad a komótosan telő, tétlen nyári napok szórakoztató háttérzenéjének.
szerz.: Lang Ádám
Dethscalator: Racial Golf Course, No Bitches (Riot Season, 2013)
Persze, lehet azon keseregni, hogy már minden megtörtént a rockzenében, vagy unottan másolgatni valami zsánert. Az azonban mindig szórakoztató tud lenni, ha valaki csak könnyedén egymás mellé dobál néhány motivációt, és azokból kiindulva csinál valami olyat, ami szerinte szórakoztató. A londoni Deathscalator olyan, mintha a Pissed Jeansnek a lehetőségeit kimaxoló, az esetleges jobb lemezszerződésre bunkón válaszoló, komolytalan kistestvére lenne.
Elég csak megnézni a lemezcímet, vagy a dalokét: World War Two Hitler Death Digger, Aids Atlas, Internet Explorer & Friends, Shit Village. Zeneileg az origó amúgy a Jesus Lizard noise-rockja, sok feedbackkel, sludge-os és doomos riffekkel, ének helyett őrjöngéssel, néha punkosba átcsapó felpörgésekkel, máskor pszichedeliába bonyolodásokkal – mindenesetre konstans nyomasztással és egész izgalmas zenei váltásokkal. Mármint nyilván egyik se forradalom, de azért még most se árt, ha történik valami. Másrészt meg csodás, ahogy a pusztító Midnight Feastből a végén majdnem kicsúszik egy szép gitárszóló, amit aztán elmismásolnak, ahogy a letaglózó Pine Pot sludge-os témája mellett a hardrockos szólótéma szinte rögtön átfordul valami zárás-jellegű kakófóniába, majd eljut a pszichedeliáig, vagy ahogy a Grotto Crank szinte el se akar indulni, aztán amikor mégis, akkor meg olyan gitárviharba kerül, ki se tud belőle jönni. Mondom, nem egy történelmi jelentőségű lemez a Racial Golf Cours - de mégis egyfajta korkép, amit esetenként nagyon jó betenni.
szerz.: Lang Ádám
Spectrasoul – Delay No More (The Remixes) (2013, Shogun Audio)
Már egy éve, hogy megjelent a drum and bass szcéna egyik legtehetségesebb párosának első nagylemeze, melyet egy remix EP-vel ünnepeltek meg. A kezdetektől a műfaj határait feszegető David Kennett és Jack Stevens tavalyi albuma még tovább ment és a brit bass music hullámba is belekóstoltak, de csak nagyon óvatosan, kerülve minden, unalomig játszott formulát. A Delay No More így a korábbi anyagaikhoz képest jóval változatosabb lett és egy egészen különleges, néhol félelmetes és feszengő, néhol gyengéden erotikus nagyvárosi hangulatot teremtettek. A remixek nem hagyták annyiban a kiválasztott számokat, egészen új kontextusba helyezték őket, néhol az alapanyag hiányosságait pótolva.
Szerintem az igazán jó remix az eredeti dal legjobb részei, dallamai köré épít egy teljesen más hangulatot. Ez jött össze a The Curb esetében is: a bágyadtan merengő dnb-jéből James Zabiela megtartotta a mélabú hangulatot, de közben mégis jutott bele egy jó nagy adag szex és vált az egész egy gyönyörűen érzéki deep house számmá. Vagy az egyébként is kicsavart, hip-hoposan pattogó Sourból valami grime és trap határait súrolgató szörnyet hozott össze Rockwell, a visszafogottságot felváltotta a harsány keménység. Az album egyik legfogósabb slágeréhez, az Away With Me-hez egy kicsit a kilencvenes éveket idéző, leftfieldes remix készült, ami még feszültebb lett, mint amilyen egyébként volt és karakteresebb lett benne a magány.
Teljesen más élmény így, a saját hangulatukból kiragadva hallgatni a Delay No More néhány számát. Amiért még rettentően jó, hogy olyan hangokra és részletekre helyezik a hangsúlyt a remixek, amik már korábban is ott voltak, de csak az átdolgozott verzióknál tűnnek fel igazán.
szerz.: Árvai Dániel
Friend Within – The Renegade (2013, Method Records)
Itt van egy újabb house producer, akiről semmit nem lehet tudni, mivel olyannyira titkolja kilétét, hogy mikor különböző kiadóknak elküldte a demóit, még új e-mail címet is regisztrált magának. Ez szűk egy éve történt, azóta számait Claude VonStroke-tól kezdve Skreamig számtalan neves DJ játszotta, majd idén februárban megjelent az első kislemeze a Dirtybirdnél, melyet a The Renegade EP követett a szinte még tinédzser Disclosure-tagok kiadójánál.
Az új EP egy vérbeli múltidéző anyag, teljesen olyan, mintha a kilencvenes évek végén adták volna ki. Eleve ott az EP címadó száma, ami valójában Wildchild ’95-ös house slágerének, a Renegade Masternek a remixe, melybe egészen új színt visz, de az eredeti hagyományokat megőrizve. Tele van fülledt energiával, ami az egész lemezt végigkíséri. Az elején elkezdődik a tánc és bő 25 percen keresztül meg sem áll. A The Work is az elején hiába szól finoman feszes, slágeres soul, hamar átvált csípőringató klubhimnuszba, amit Pete Josef éneke még tüzesebbé tesz.
Mostanában hiába egyre több az apró visszakacsintás más előadóktól a kilencvenes évek felé, az utóbbi időben szerintem Friend Within időgépe működött a legjobban. Otthon hallgatva talán nem érezni rajta annyira, de egy buliban szerintem simán illene rá a floor filler jelző.
szerz.: Árvai Dániel
