Experimentális, mégis popos, mély és megindító, ugyanakkor könnyen befogadható - leginkább így tudnánk jellemezni Jónás Vera zenéjét. A London és Budapest között ingázó énekesnő tavaly jelentette meg első, Game című bemutatkozó albumát, ezt követte idén a Wanted című EP. Persze Vera a két lemez között sem tétlenkedett - elindított egy utcai mobilstúdió projektet (Street Studio Project), együtt játszott a San Francisco-i Cello Street Quartettel és persze fellépett az A38-on, ahova december huszonhatodikán visszatér egy másik kiváló zenekar, a Pegazusok Nem Léteznek társaságában. Ennek kapcsán faggattuk az énekesnőt a személyes könnyűzene jelentéséről, az itthoni és a külföldi zenei felsőoktatási intézmények különbségeiről, hatásokról és rockzenekarokról.
Miért lett Jónás Vera Experiment a zenekar(od) neve, mondjuk Jónás Vera Band helyett?
Eredetileg teljesen más névben gondolkodtam, de a tagok ragaszkodtak hozzá, hogy a nevem alatt fusson a projekt. Experience nem lehetett ugye, a band-trio-quartet-project utónév meg nem akart beakadni.
Pontosan kik alkotják a zenekart, hogy találtad meg őket?
A zenekart velem alapító tag Csizmás Andris, aki bőgőzik. Tini korunk óta ismerjük egymást, sok közös barátunk volt, de sose dumáltunk. Aztán még amikor Londonban tanultam elkezdtünk vadul zenéket küldözgetni egymásnak. Alapítottunk egy duót is, ez volt a Bindzsiloop - aztán körülbelül két hónap múlva megszületett az Experiment. Fenyvesi Marci gitározik, régóta zenélünk együtt, tulajdonképpen ő lökött a zenei pályára. Több dalomban hangszerelt, segített gitárt venni, új sound-okon agyalni. G. Szabó Hunor a legújabb tag, energikus dobolás az ő specialitása. Évek óta vágytam rá, hogy elhívhassam egyszer egy közös projektbe.
Személyes könnyűzeneként definiálod a stílusod, mit takar ez pontosan?
Sajnos nem én találtam ki ezt a szóösszetételt. Egyszer valaki leírta valahol és jólesett, tudtam vele azonosulni. Számomra nyilván személyes zene amit csinálok, minden dalban saját sztorikat dolgozok fel, első EP-m címe Pyjama Sessions volt, és még mindig szoktam pizsamás daloknak hívni a szerzeményeimet. Mindemellett dalszerzőként az tesz leginkább boldoggá, ha mások is tudnak személyes élményeket kapcsolni a zenémhez, akkor érzem, hogy valójában a megírás után teljesen önálló életet élnek a dalok. Talán ezért emlegetem ezt a meghatározást.
Sokáig a London Center Of Contemporary Musicban tanultál, mesélj erről az időszakról!
Az első két évben ének szakra jártam, majd a harmadikban dalszerzés szakon diplomáztam. Eddigi életem legmeghatározóbb három évéről beszélünk. Sok szempontból egy óriási fejesugrásnak éltem meg azt az időszakot. Amikor kimentem, nem nagyon voltak ismerőseim, teljesen egyedül kellett megszerveznem a kinti életemet mindenféle támpont nélkül, tanulni, dolgozni, zenekart alapítani, koncertet szervezni. Örökre hálás leszek a szüleimnek, amiért elengedtek és hagyták, hogy küzdjek. Persze a kalandozások évei még nem jártak le, de egy ilyen erős első élmény nagy lendületet ad, hogy tovább keresgéljek.
Miben láthatod az itthoni és az ottani zenei színterek, oktatás különbségét?
Mivel itthon nem jártam zenei felsőoktatási intézménybe, ráadásul dalszerzés szak nincs itthon, ezért nehezen tudnám összehasonlítani a két rendszert. Amit nagyon élveztem kint, hogy rengeteg gyakorlati órám volt. Például a kedvenceim között volt a „bass and drums” című kurzus, ami igazából hangszereseknek szólt elsősorban, de tanáraink mindig örömmel fogadták az énekeseket is. Minden héten egy érdekes funk-soul dalt hoztak a tanárok, amit egy-az-egyben reprodukálnunk kellett két óra alatt. Rengeteg Brand New Heavies, Stevie Wonder, Earth Wind & Fire-dalt ismertem meg így, ráadásul a nagy slágerekről kiderült, hogy némelyiket baromi nehéz jól eljátszani. Csütörtöki zenejátszótérnek hívtuk az órát.
Mennyire nehéz ingázni a két város között?
Budapesten születtem, akárhányszor landol a gép itthon, mindig jó érzés fog el. London ambivalens hely, de egyfajta szerelmet érzek iránta, ami nem akar elmúlni. És ugye mind a két városban vannak fontos emberek számomra, ezért sokszor nem a következő utazásban próbálok gondolkodni, hanem inkább a jelenben próbálom élvezni az ottlétet, ahol. Amúgy szenvedélyes utazásmániás vagyok, fontos esszenciája életemnek a sűrű helyváltoztatás. Ez azt hiszem nálunk ez családi örökség.
Milyen zenéket hallgattál, mikor az első albumodon dolgoztál?
2013 nyarán csináltuk a Game-et, általában éjszaka. Hazafelé a bicajon tettem pár kört mielőtt befordultam az utcámba, ilyenkor Lianne La Havas debutáló lemezét, Mute Math-t vagy Siát bömböltettem a fülhallgatómban. Nagyon jó emlék ez. Kész lemezeket hallgattam és közben ujjongtam belül, hogy egyszer végre az enyém is elkészül.
Játszol a Jónás Vera Experimenten kívül más zenekarokban is?
Sok szóló felkérést kapok, vannak szabad imprós alkalmi fellépéseim mindig mással, emellett néha a nagyszerű trombitás, Subicz Gábor által vezetett Subtones zenekarban szoktam vendégeskedni. Ezen kívül Londonban van a Vera Jonas Pyjama Sessions nevű zenekarom, akikkel az ottani fellépéseken játszom. Mindemellett igazából arra várok, hogy valaki elhívjon egy rockzenekarba.
Mesélj a Street Studio Hungary projektedről!
Két éve részt vettem egy amerikai turnén, ahol a világ minden tájáról érkezett harminckét zenésszel az Egyesült Államok keleti partján játszhattam rengeteg városban. A koncertjeink mellett majdnem minden településen felállítottunk úgynevezett utcai stúdiókat, és az arra tévedőket bevonva közösen vettünk fel új zenei ötleteket. Nagyon sok – önmagát zenei antitalentumnak állító – érdeklődő emberrel ismerkedtünk meg, és borzalmasan izgalmas zenék születtek. Két évig agyalatam és gyűjtögettem a forrást ahhoz, hogy Magyarországon is legyen utcai stúdió turné. Segítségemre volt három kivételesen megfontolt nő, és a Found Sound Nation amerikai szervezet, akik végig velünk voltak. Az ötlet lényegét egy kicsit továbbgondoltuk és bevontuk a Snétberger Tehetségközpont diákjait, akik tanultak az Ableton nevű zenei program használatáról és zenei rendezőkké, producerekké avanzsálódtak a hét napos program végére.
