Három remek zenés film - egy road movie, egy stúdiótörténeti dokumentáció és egy portréfilm Kollár Bálint tollából.
Strange Powers: Stephin Merrit And The Magnetic Fields
„Egyesek szerint a The Magnetic Fields zseniális, a többség viszont még sosem hallott róluk.” – hangzik el az állítás a film egy pontján, de lehet csodálkozni ezen, mikor egy olyan együttesről beszélünk, amelynek a frontembere mellett Neil Gaiman szerint még Lou Reed is egy kedves nagymamának tűnne? Stephin Merritt leginkább egy goromba, micisapkás bojlerszerelőre hasonlít, aki ugyan joggal nevezhető generációja Cole Porterének, de leginkább ennyire esélyes a világ legrosszabb interjúalanya címre is. Fonák módon pont ez a másfél órás portré egyik erőssége is: olyan vitriolos, esetlen, de mégis szerethető minden megszólalás, minden fellépés és apró kikacsintás, mint a banda zenéje. Ráadásul rengeteg koncertfelvételt (és számok közti intermezzot) kapunk – még Merritt első, középiskolai szárnypróbálgatásáról (a The Zinnias tagjaként) is van egy archív videó. A mérleg másik oldalán ellenben a hektikus, mindenbe csak kicsit belekapó stílus áll – egy laikusnak szinte semmit mond a film, nem derül ki, miért lett a 69 Love Songs (ami tényleg hatvankilenc dalt tartalmaz a szerelem szinte minden aspektusáról) akkora siker, mi volt a szerepe az állandó költözéseknek Stephen életében, ellenben belekap olyan kevésbé fontos témákba, mint hogy tényleg Merritt tényleg rasszista-e. A Strange Powers semmit sem tesz hozzá az együttesről kialakult képhez, ellenben nagyon ügyesen árnyalja azt és hát ki tudna nem mosolyogni azon a részen, amikor Stephen Merritt arról mesél, hogy általában hét-nyolc órákat ül egy melegbárban, vermutot iszik és közben dalszöveget ír? Rajongóknak ajánlott, de nekik nagyon.
A film hivatalos honlapja: Strange Powers.
Neil Young: Journeys
Jonathan Demme Neil Young-trilógiájának (2006 – Heart Of Gold, 2009 – Young Trunk Show, 2011 – Journeys) harmadik része visszafogott road movie, remek koncertfilm és egy keveset mutató portré az ikonikus zenészről. Young a 2011-es turnéjának záróakkordjaként két, egymást követő estén is fellépett a torontoi Massey Hallban: az itt készült felvételek mellett az odautat is dokumentálja a szűk másfél óra. Utóbbiak hibátlanok – a klasszikusok (Ohio; Hey Hey, My My (Out Of The Blue); I Believe In You, After The Gold Rush) és a Le Noise album legjobb pillanatai (Love And War; Sign Of Love; Walk With Me) karcosak, hangulatosak, Young karizmája pedig még a képernyőn keresztül is hihetetlenül erős. A visszaemlékezések viszont valahogy nem találják meg a helyüket a sok katartikus pillanat között – lehetett volna több is belőlük és talán az sem ártott volna, ha kicsit jobban oszlatják el őket a sok blues-rock szeánsz között. Minden hibája ellenére azonban a Journeys élvezetes, koncertfilmként pedig csak azért nem sorolható a legjobbak közé, mert simán jöhetett volna dupla adag a fellépésekből, az egyszálgitáros rockolóstól a szájharmónikás, zongorás, emelkedett darabokig terjedő spektrum minden eleme emlékezetes.
Muscle Shoals
Fél mondatban? A Sound City klasszikus soulra és bluesra hangszerelt változata. Bővebben? Mick Jagger, Aretha Franklin, Bono, Keith Richards és persze a rendező, Greg Camalier megemlékezése a világ egyik legfunkybb (és legkisebb) településéről. Az alabamai kis falucska stúdióiban olyan klasszikusok születtek, mint a Brown Sugar (The Rolling Stones), a Sweet Home Alabama (Lynrd Skynyrd), a Respect (Aretha Franklin) vagy a You Better Move On (Arthur Alexander) – nem csoda, hogy a film tömve van jobbnál jobb zenékkel. A több, mint két órás játékidő főként a hatvanas és a nyolcvanas évek közötti aranykorra koncentrál, bemutatva a helyi Phil Spectort, Rick Hallt, a rasszok közti feszültségeket és persze sokszor elidőzik egy-egy felejthetetlen dal keletkezési körülményein. Rengeteg archív felvételt, színfalak előttit és mögöttit kapunk, amivel szerencsére Camalier feledtetni tudja a sok „zenész a lenyugvó nap fényében gondolkodik valamin” beállítást és azt, hogy az epizodikus szerkesztés és a túl sok téma miatt a film egy idő után óhatatlanul szétfut. Ennek ellenére a remek zenék és a hatalmas szív (valamint a rengeteg információ) miatt abszolút megéri megnézni a Muscle Shoalst, hogy aztán magunk dönthessük el, igaza volt-e Keith Richardsnak, amikor azt mondta, Stones-féle Exile On Main Street még jobban szólna, ha itt vették volna fel.
szerz.: Kollár Bálint
