Március 30-án az A38 Hajón lép fel az idei év egyik legerősebb rocklemezét kiadó angol Gallon Drunk zenekar. A zenekaralapító frontember és majdnem mindenes James Johnston játszott a Nick Cave and the Bad Seedsben, a Faustban, Lydia Lunch Big Sexy Noise-ában, azonban most a legütősebb, a saját formációjával, a Gallon Drunkkal jön vadonatúj lemezét bemutató turnéján, melynek címe: The Soul Of The Hour. A lemezről, a zenekarról, korábbi és jelenlegi kollégákról és kedvenc albumokról beszélgettünk James Johnstonnal. Az interjú a hajtás után olvasható.
Gratulálok az új lemezhez. Igazán dögös lett. Az utóbbi két albumotok hangzása amúgy is nagyon erős, ami többek között a hamburgi Cloud Hills stúdiónak és Johann Sheerernek is köszönhető. Mesélj egy picit a stúdiómunkálatokról.
Ahogy te is említetted, már az előző lemezünknél (The Road Gets Darker From Here) kezdtünk el együttműködni Johann Scheererrel, ám azóta én dolgoztam vele egy Faust-lemezen is. Most már elég jól megismertük egymást és hasonló a munkamódszerünk is. Az új lemez egy picit másképp lett rögzítve, a hangzásban és a végső mixben több szabad kezet adtunk Johannak. A legfőbb fókuszpontunk a kellő dobhangzás megalapozása volt, mivel a dob a lemez szíve. A Cloud Hills stúdió Hamburgban van, így nekünk, londoni srácoknak, ki kellett zárnunk az összes zavaró tényezőt, és csak a munkára összpontosítottunk. A kiadó is a stúdió részét képezi, így szerencsénkre a felvételtől a kiadásig jóval kevesebb szálon futott a történet. Közeli baráti szálak fűznek minket a kiadónkhoz, nagyon vidám és produktív környezetben tudtuk előállítani azt, amire számítottunk. Kétségkívül ez a legjobb stúdió, ahol valaha dolgoztam. A korai lemezeink koncepciója végig az volt, hogy merítsünk el mindent a reverb effektekben, de a The Road Gets Darker From Here lemezünk óta eltértünk ettől a koncepciótól és most már jóval intenzívebben szólalnak meg a felvételeink.
Használtatok-e bármilyen analóg és digitális eszközt, amit eddig kerültetek?
Többnyire analóg cuccon dolgoztunk, mivel erre van beállítva a stúdió, rengeteg echo használatával, mint például a hatvanas évekből származó szalagos Fradan echo egység. Az ének többnyire ezen ment keresztül, mintsem eláztattuk volna a reverbekben. Az eredmény pedig egy nagyon közeli hatást keltő kísérteties hang lett, tele következetlenségekkel, ami az analóg technika velejárója.
Mennyire nevezhető az új lemez a 2012-es The Road Gets Darker From Here folytatásának? Vagy ez egy teljesen új sztori?
Számomra ez egy új dolog, legalábbis érzelmi szempontból. Nem akartuk önmagunkat ismételgetni és egy ízig-vérig stúdiólemezt akartunk készíteni, ami ugyanakkor visszadja az élő fellépések nyers energiáját is. El akartuk fedni azt a hangzást, amit elvárnak a zenekartól, de ami mégis úgy szól, mint amit mi csinálunk. Az új műsor kialakulásában nagy szerepe volt, annak hogy elég sokat játszottuk az előző lemez anyagát élőben is és kerestük az ideális élő- és stúdióhangzást. Tudatosan nyújtottuk el időben a számok hosszát is, hogy hipnotikus hatást keltsenek.
Az előző lemez megjelenése során készített interjúidban azt mondtad, hogy felvétele előtt és alatt rengeteget hallgattad a Stones Exile On Main Street és Dylan Highway 61 lemezét. Milyen zenéket hallgattál a The Soul Of The Hour készítése alatt?
Ezt a két lemezt mindig nagy előszeretettel hallgatom! Ám, most kivételesen sok Gil Evans, Velvet Underground (bootleg), CAN, Jimi Hendrix felvétel szólt a stúdiónkban és a szálláshelyünkön, így egyértelműen hatással voltak a zenénkre is.
Pár hónappal ezelőtt játszott az A38 Hajón Lydia Lunch és a Retrovirus. Ezt megelőzően ti turnéztatok vele, a Big Sexy Noise zenekar tagjaiként és két lemezt is készítettetek közösen. Tervezitek-e a további együttműködést, vagy most mindenki a saját projektjére koncentrál inkább?
Nyilvánvalóan a Gallon Drunk a fő zenekarunk, így az elsődleges feladatunk most az új lemezzel kapcsolatos turnézás. Ugyanakkor nagyon bírtam a Big Sexy Noise-zal játszani. A BSN-nek köszönhetően változtattam meg a játékstílusomat és a Gallon Drunk mostani hangzására jellemző hangolást is. Ian dobolási technikája is átalakult. A második közös lemezünk igazán jól sikerült, ami most már egy igazánklassz élő lemezzel kiegészülve kapható. Szeretnénk folytatni a BSN-t a továbbiakban is, nyáron például lesz egy pár kiemelt fellépésünk, de turnésorozatról még korai beszélni.
Mi volt a Hassan Falls To His Death című szóló stúdiólemezed története? Játszottad-e valaha élőben és mi volt a koncepciója?
Soha sem szándékoztam élőben is előadni ezt a lemezt. Az egész improvizációra épült és többnyire orgonazenéből állt. A lemez némelyik elszállós darabja a Soul Of The Hour elődjének is tekinthető. A lemeznek nem volt koncepciója, de mégis egységes lemez részeként szólnak a dalok. Eredetileg a felvételeket csak magamnak készítettem és nem állt szándékomban kiadványt készíteni belőle. Egy nagyon jó barátom viszont felajánlotta, hogy nagyon szívesen kiadná ezt lemez formájában és én belementem. Az album címe pedig egy rémálomból ered.
Hogyan emlékszel vissza Nick Cave-vel töltött évekre? Mit gondolsz a legutóbbi lemezéről?
Remek idők voltak azok, amikor együtt turnéztunk a The Bad SeedsszeI, a kilencvenes évek amerikai turnéja nagyon emlékezetes számomra a mai napig. Az Abattoir Blues felvételein csatlakoztam a zenekarhoz, amit a mai napig nagyon erős lemeznek tartok. Szívesen emlékszem vissza arra a hetvenes évekből származó párizsi stúdióra, ahol a lemezt rögzítettük. Sajnos nem hallottam még a legújabb Nick Cave-lemezt, de biztos vagyok benne, hogy jó lett. A kilencvenes évek elején PJ Harvey-val is felléptetek. Hogyan emlékszel vissza erre az estére? Egy nagyon hosszú európai turnét egy amerikai koncertsorozat követte. Ebben az időszakban ismerkedtünk meg. Terry a mai napig dolgozik Pollyval, én meg elég sokat játszottam együtt Rob Ellissel, PJ Harvey igazán egyedi dobosával. Ian és Rob nagyon jó baráti és kollegiális kapcsolatot ápolnak. A turnéra magára egy picit ködösen emlékszem már, elsősorban az jut eszembe, amikor együtt lógtunk egy koncert után New Orleans utcáin.
Egy új zenésszel, a basszusgitáros Leo Kurunisszal érkeztek az A38 Hajóra. Mutasd be őt egy pár szóban.
Leo egy csodálatos, nagyon ösztönös zenész, maximálisan beleillik a zenekarunkba. Mint magánszemélyt is nagyon szeretjük őt, öröm vele együtt utazni, ami nem utolsó szempont egy hosszabb turné során. Leo nagyon sokat tett hozzá az új lemez hangzásához is.
A tavalyi őszi turnétokat le kellett mondanotok Ian White dobosotok fülproblémái miatt. Rendbe jött azóta?
Igen, köszönöm a kérdést. Nagyon kellemetlen helyzetben volt Ian. Rengeteg zavaros diagnózis után szerencsére volt egy orvos, aki kiderítette a probléma valós okát és egy sebészeti beavatkozás során meg is oldotta azt. Nagyon rossz érzés volt lemondani a turnét, de abban helyzetben egyszerűen nem volt más megoldásunk.
Ha ki kellene választanod minden idők 5 legjobb lemezét, amit a Gallon Drunk közönségének is javasolnál, mi lenne az?
Erre mindig nagyon nehéz válaszolni, ezért most csak a magam nevében sorolnám fel a saját 5 kedvencemet:
Dr. John The Night Tripper: Gris Gris
Suicide: Suicide
The Velvet Underground: White Light, White Heat.
Funkadelic: Free Your Mind And Your Ass Will Follow
Gil Evans: The Individualism Of..
