Egy igazi nagymester lép július 8-án az A38 Hajó fedélzetére, az egyik leginnovatívabb és legtechnikásabb, egyben legsokoldalúbb kortárs basszusgitáros, a zeneszerzőként és producerként is aktív, ötszörös Grammy-díjas, 49 esztendős Victor Wooten, aki koncertje előtt basszusgitár-workshopot tart az érdeklődőknek a hajó kiállítóterében. Vele készült interjúnkban szó esik a Stanley Clarke-kal és Marcus Millerrel közös SMV projektről, hogy miért ír regényt egy zenész, és persze arról is, hogy miért szeret annyira tanítani.

Mennyire nehéz megoldanod, hogy egyaránt tudj időt szakítani a szólókarrieredre, a Flecktones-ra és egyéb projektekre?

Az egyetlen dolog, ami nehéz ebben, az az időbeosztás. Zenei szempontból viszont semmi gond nincsen, hiszen a zenében és a zenészek társaságában is kellemesen érzem magam. A legnagyobb kihívás pedig az, hogy otthon is tudjak egy kis időt eltölteni.

Számíthatunk valamikor egy újabb SMV albumra?

Nincs tervbe véve, de remélem, hogy egyszer majd összejön. Jó kis projekt az SMV, és sokat tanultam belőle.

Mi ösztönzött arra, hogy regényt írj?

Sok minden inspirálta a Music Lessont. Először is a tanítványaim, akik elkezdtek nyaggatni azzal, hogy írjak már egy könyvet. Azt akarták, hogy az én sajátos zenei látásmódomat olyan formába öntsem, amit magukkal tudnak vinni. Sok éven keresztül ellenálltam. Azt mondtam, hogy "ha tetszik, amit mondok, akkor írd le és értsd meg eléggé ahhoz, hogy a magadévá tedd. És akkor megírhatod a saját könyvedet." Néhány évvel később rájöttem, hogy tankönyv helyett írhatnék regényt. Így több információt tudok belepréselni anélkül, hogy bármiféleképp mentegetőznöm kéne miatta. Emellett semmilyen információt nem kell komolyan venni benne. Örülök, hogy így írtam meg.

Hogy haladsz a következő könyveddel?

Nehezen készül a folytatás. Az első könyv még nagyon könnyen jött, szinte magától íródott. A következő már lassabban születik meg, és nem is sietek vele. A történet onnan folytatódik, ahol az első rész véget ért. Lesznek persze új információk és meglátások, ahogyan új karakterek is. 2015-re tervezem a megjelenést. Remélem, mindenkinek ugyanúgy fog tetszeni, mint az első rész.

A kezdetek során mely basszusgitárosok voltak nagy hatással rád?

Az első basszista, aki nagy mértékben inspirált, Regi volt, a bátyám. Ő már kétéves koromban tanítgatott engem. A testvéreim nagyon sok zenét kedveltettek meg velem gyerekkoromban. Tőlük hallottam először olyan basszusgitárosokról, mint Chuck Rainey, James Jamerson, Duck Dunn, Bob Babbitt, Willie Weeks, Bootsy Collins, Verdine White és Larry Graham. Ahogy egyre jobban magába szippantott a fúziós jazz, megismertem Stanley Clarke-ot, Alphonso Johnsont, Jaco Pastorius-t, Steve Swallow-t, Ron Cartert, Ray Brownt és másokat. Az meg csak a hab volt a tortán, hogy olyan elképesztő basszusgitáros barátokkal együtt nőttem fel, mint Oteil Burbridge, James Genus és Quintin Berry.

Ki a kedvenc kortárs basszusgitárosod?

Nincs kedvenc basszistám, viszont sokan vannak, akik úgy játszanak a hangszeren, ahogy az nekem nagyon imponál. Azokat zenészeket szeretem, akik eltérnek a normáktól, ugyanakkor nem feledkeznek meg a hangszer szerepéről. Sokan tudják, hogy hogyan kell ezt csinálni, viszont olyanok is akadnak a színtéren, akik néha elfelejtik, hogy nekünk az a dolgunk, hogy másokat megtámogassunk. Néha még önmagamat is kell erre emlékeztetnem.

Vannak emlékeid arról, amikor a legendás Curtis Mayfield előtt játszottál?

Akkoriban még nagyon-nagyon fiatal voltam, mindössze hat éves. Nem sok konkrét emlékem van a zenéről meg a fellépésről, de arra konkrétan emlékszem, hogy egyik este a backstage-ben ülök édesanyám ölében. Curtis már elhagyta a helyszínt az első show után, amikor még egy telt ház várta a második műsort. A szervezők csak nézték a tömeget, és nem tudták, hogy mihez kezdjenek, hiszen nyilvánvaló volt, hogy itt már nem lesz második koncert. Nagyon feszült volt a hangulat a backstage-ben.

Mi a legnagyobb kihívás a tanításban?

Az egyik legnagyobb kihívás arra rájönni, hogy hogyan tudod a legjobban átadni a tanítványnak az információt. Egy jó tanárnak jól kell tudni improvizálni. Tanítványa válogatja, hogy hogyan tanítunk, és néha a helyszínen, az adott pillanatban kell változtatnunk. Ha pedig egy olyan csoporttal foglalkozom, ahol az emberek tudásszintje nem ugyanazon a szinten van, nagy kihívás, hogy mindenkit ugyanolyan jól tudjak megszólítani.

Milyen érzés, amikor az embert a basszusgitározás Michael Jordanjének nevezik?

Nagyszerű érzés, ugyanis Michael Jordan az egyik példaképem. A bók és a kritika egyaránt az emberi vélemény kifejezőeszköze, és én mind a kettőt megpróbálom ugyanúgy kezelni. Mindkettőt fontosnak tekintem, mert segítenek nekem abban, hogy hogyan viszonyuljak a közönségemhez. A legfontosabb viszont az, hogy magamra hogyan tekintek.