Bordos László Zsolt (művésznevén: Bordos.ArtWorks) 2000 óta foglalkozik videóvetítésekkel, VJ-ként kezdte a budapesti underground kultúrában. Tanulmányait a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a MediaLab UIAH (University of Art and Design) Helsinkiben végezte. Korai 3D-animációs VJ-vetítéseivel, formabontó kültéri vetítéseivel, illetve a 2007-es Heaven című párizsi projektjével a 3D mapping műfaj első generációjához tartozik. Legújabb sztereó 3D mapping installációja szerdától vasárnapig tekinthető meg az A38 Hajó kiállítóterében - ennek apropóján kérdeztük az architekturális vetítés rejtelmeiről, a spidronokról és a számítógépek térnyeréséről.
Mesélj a kezdetekről, hogy jutottál el a VJ-zéstől az épületvetítésig?
Gyerekkoromban rajzversenyeket nyertem, kilencévesen vászonra festettem, viszonylag korán kialakult egy küldetéstudatom, tízenévesen már konkrétan festőművésznek készültem. Szerencsémre elsőre felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára, ahol viszont sajnos másodévesen kiábrándultam a festészetből. 2000-ben készítettem az első installációmat, amelyben videóprojektort használtam, és lényegében azóta a vetítés és a vetített tartalom foglalkoztat. Végül egy 3D-s animációval diplomáztam 2002-ben. Az egyetem után rögön elszegődtem egy vetítéstechnikai céghez, emlékszem, az első munkám az volt, hogy három kilométer videókábelt kellett összeszednem. Mindeközben folyamatosan tanultam 3D-zni, számos absztrakt animációt készítettem, amiket partikon mutattam be. Így lettem VJ. 2005-ben meghívást kaptam egy párizsi vetítéstechnikai kiállításra, ez sorsdöntőnek bizonyult, mert egy olyan céggel kerültem szoros kapcsolatba amely Európában először vásárolt nagy teljesítményű videóprojektorokat. Ezek a projektorok már alkalmasak voltak épületek bevetítésére. Így kezdődött az egész.
Mit takar pontosan az architekturális vetítés?
Lényegében arról van szó, hogy nem egy sík felületre (például vászonra) készül a vetítés, hanem az épület homlokzatára. A valóság pontos virtuális mását kell leképezni, azaz pontosan kell modellezni nem csak az épületet, hanem a vetítéstechnika elhelyezését is a térben. A kreatív tartalom készítésénél pedig figyelembe kell venni az epület adottságait, jellemzőit. Azért nagyon izgalmas műfaj, mert 3D-s felületen jelenik meg a 3D-s animáció, és teljesen új látásmódra, vizuális értelmezésre kényszeríti a nézőt, ezért is válhatott hamar népszerűvé.
Melyik a kedvenc épületed ilyen szempontból?
Nincs kedvenc épületem, mindegyik kihívás.
Több külföldi vetítésed volt eddig, mint itthoni, van ennek valami különösebb oka?
Ezek a projektorok rendkívül drágák, így nyilván előbb külföldön taroltak. Magyarországon még mindig kevés az ilyen projektor, de már sokkal jobb a helyzet mint évekkel ezelőtt. Tehát az ok a vetítéstechnika árában található.
Te és a csapatod csinált először 3D-s szemüveggel nézhető épületvetítést - hogy kell ezt elképzelni pontosan?
Bizony, már 2010-ben kipróbáltuk Kovács Ivóval és Vicsek Viktorral a sztereó vetítést, tudtommal azelőtt még senki sem próbálta. Végül 2012-ben a genfi Mapping Fesztivál záróakkordjaként készítettünk sztereó 3D-épületvetítést. Az nagy port kavart a vetítős világban.
A mostani egy "sztereó 3D mapping installáció" - miben tér el attól?
Sok víz folyt le a Dunán, egy kicsit belfáradtam a nagy projektekbe, és régi vágyam valósul meg az A38 kiállítóterében: végre egy viszonylag kis,méretű installációban kamatoztathatom a tapasztalataimat. Sokkal intimebb, valahogy más kérdések merülnek fel, hiszen amíg nagy épületről beszélünk, ott maga a méret impozáns és sokszor a "monumentalítás" mögé lehet bújni, ha nincs igazán mondanivaló - míg kicsiben nincs hová bújni. Ezt szeretem ebben az installációban. A sztereó 3D pedig csupán egy élményfokozó, mert ahogy korábban említettem: a 3D animáció háromdimenziós formára kerül kivetítésre, és a sztereó 3D még egy réteg hozzáadását jelenti.
Hogy esett a választásod Dekode zenéjére?
Nem túlzok, legalább ötszáz zeneszámot hallgattam meg, munka közben állandóan keresem az inspiráló zenét. Dekode zenéjét már évekkel ezelőtt ismertem, végül ebből raktam össze egy verziót, természetesen a zeneszerző engedélyével.
Hogyan inspirál téged a vetítés felületeként szolgáló térbeli modell, a spidron mint forma?
Régebbről kerestem egy olyan formát, geometriát, dizájnt amely megmozdít. Véletlenül láttam meg a spidront, Erdély Dániel szobrát egy hirdetésben, hogy lassan elpusztul és restaurálni kéne. Segítettem a restaurálást, a szobor megmentését és később nyilván már elkezdtem kombinálni milyen jó lenne ezt a formát bevetíteni.
Hogyan alakította át szerinted a számítógépek, táblagépek térnyerése a valós és a virtuális világról alkotott elképzeléseinket?
Erről nagyon komoly cikkek vannak, komoly szakirodalma van már a kétezreses évek napjainkig tartó változásainak. A virtualizálódásnak bizonyára vannak veszélyei, de az új eszközök által ma a vizualitás reneszánszát éljük. Pár művészettörténész régebb úgy próbált érvelni a digitális művészet ellen, hogy jó jó, de „mi van ha kihúzzuk a 220-ból”, de most őszintén, el tudjuk még képzelni a mai társadalmat áram nélkül? Nem.
Szerinted mit tartogat a jövő az architekturális vetítés, a 3D vetítés szempontjából?
Ha e műfaj jövőjét próbáljuk elképzelni, mindig érdemes a technikai fejlesztéseket figyelemmel kísérni. Az a tény például, hogy megjelentek a hibrid LED-lézer projektorok, hosszú távon jóval olcsóbbá teszi majd a vetítést. Meggyőződésem, hogy az említett projektorok által el fognak terjedni az állandó épületvetítések. Nem vagyok jós, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan már nem csak LED-ekkel világítanak meg egy szállodát, hanem állandó épületvetítéssel fogják sokkal izgalmasabbá tenni. Már most vannak ilyen kezdeményezések! Ugyanakkor az is bíztató, hogy az UNESCO a 2015-ös évet a fény évévé nyilvánította. Ez nagyon sok vetítést, fényművészeti fesztivált hoz magával.
A kreatív tartalmat illetően viszont tudni kell megújjulni és a klisséktől megszabadulni. Az említett technikák, eszközök rögtön értelmetlenné válnak, ha nincs egy jó ötlet vagy koncepció a felhasználásuk mögött!
